2018. február 1., csütörtök

James Dashner: Halálkúra (Útvesztő #3)

A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?


És én még a Tűzpróba végén voltam kiakadva?

A könyv megint csalóka fülszöveg tekintetében. Ami számomra egyáltalán nem gond, mivel én nem olvastam el a fülszöveget, hanem az kinyitottam a könyvet, és csak olvastam, olvastam, olvastam. És megint annyi minden történt, hogy alig emlékszem a történetre.

A könyv története egyszerűen pörgős. Talán így lehetne a legjobban jellemezni. Egy érzelmi hullámvasút volt számomra, mivel az egyik kedvenc karakterem (aki valójában sokak kedvenc szereplője szerintem) elkapja azt a bizonyos betegséget... És ezután szerintem ki tudjátok találni, mi következik ezután sajnos.

Mi értelme beszélgetni, ha már nem lehet megbízni a szavakban?

Teresát még mindig nem utálom, számomra még mindig érthető, hogy miért csinálta azt korábban, amit. Thomas helyében nem örültem volna én sem, de így külső szemlélő szempontjából megértem. Brendát viszont még mindig nem. Eddig sem volt szimpatikus, az epilógus után pedig végképp nem lett az, és van egy olyan érzésem, hogy sosem lesz az.

Ez a rész pedig tényleg egy érzelmi hullámvasút. Egyszer fent éreztem magam, egyszer lent. Egyáltalán nem számítottam ilyen eseményekre. A gimis éveim alatt mindig a buszon olvastam, amikor volt egy szabad fél órám, és itt néha meg kellett állnom újra átgondolni a dolgokat. Csak ismételni tudom magamat: egyszer fent, egyszer lent.

És aminek nagyon örültem, az az, hogy végre kimegyünk a szabadba is! Mármint a VESZETT-en kívüli szabadba, ahol az emberek bármikor elkaphatják a kitörést, ami halálos végkimenetelű a számukra. Végre a csapat emberek közé került, akik a valóságban élnek és szenvednek. Elgondolkodtató volt számomra, hogy van-e olyan, hogy jó megoldás. Hogy ha elzárkóznak a külvilágtól, lehet nagyobb esélyük lenne a túlélésre. Hiszen a vírus a levegőben terjed, de talán lassítható lenne, ha nagyobb távolságra élnek egymástól, más körülmények lehetnének.

Viszont rengeteg kérdés maradt bennem a kötet végére. Mi történt a többi kontinenssel és országgal? Oda is eljutott a betegség? Léteznek egyáltalán érintetlen területek? Vannak olyan közösségek, akik túlélték, és egészségesek? Egyrészt örülök, hogy a további történéseket a mi képzeletünkre bízta James Dashner, ugyanakkor kíváncsi is lennék. Thomas és a többiek beletörődtek abba, ami történt, vagy próbáltak valamit tenni? Esetleg még több immúnist keresni?

Szóval, meg kell mentenünk a világot, és hasonló hülyeségek.

Nagyon sok kérdés felvetődött bennem a saját életemre vonatkozóan. Vajon én mit tennék az egyes helyzetekben? Meglepő módon elgondolkodtatott a könyv több témában is.

Összességében elmondhatom, hogy én nagyon szerettem az egész trilógiát. Szerintem egy nagyon jó egyedi ötletet ír le, viszont néhol elég felületesen dolgozta ki a gondolatait az író, amit nagyon sajnálok.

Az eredeti béna bejegyzést itt találjátok meg.


Ti olvastátok a sorozatot? Mi a véleményetek róla?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése